Az elengedésről és a megbocsátásról
Látom, ahogy nap mint nap ugyanazokat a köreiket futják le az emberek. Szenvednek, küszködnek, vívódnak, megtorpannak, azután kapkodnak, és energiájuk egyre jobban fogyatkozik. Majd miután egy kicsit összekapják magukat, nagyjából mindent ugyanúgy csinálnak tovább, mint korábban, mígnem újra bele nem fáradnak a testi, a lelki és a szellemi próbatételekbe. Vagy túl kemények és ridegek lesznek, vagy túl lágyak és sebezhetők, azután fordítva.
A felnőttek nem szeretnek tanácsot kérni a lelki bajaikat illetően, mert belül szégyellik, hogy nekik segítségre, támogatásra van szükségük. A felnőtteknek hívott nagy gyerekek a legritkábban rendezik azzal az illetővel a nézeteltéréseiket, akikkel gondjuk van. Inkább hárítanak, elfojtanak, félnek, menekülnek a múltjuk fájdalmaitól és démonaitól nehogy egyszer is szembe kerüljenek velük. Így mérhetetlen lelki terheket vesznek a nyakukba, melyet akár egész életükön keresztül cipelnek magukkal.
Amikor a kínok már nyilvánvalóvá válnak, mindenféle hárítást kitalálunk: jól hangzó önfelmentésekkel igazoljuk az ártatlanságunkat, elkendőzzük a hibáinkat, másokra hárítjuk a felelősséget, bűnbakot keresünk, inkább folytatjuk a lelki taposómalmot, s végül nem is oldjuk meg a traumáinkat, nem gyógyítjuk be a múlt sebeit, s nem változtatunk sem az életünkön, sem magunkon.
Én azon vagyok, hogy az emberek megtanulják olyannak látni és elfogadni önmagukat, amilyenek. Be kéne végre látnunk, hogy hibáink és a kudarcaink éppen úgy hozzánk tartoznak, mint a sokat hangoztatott erényeink és értékeink. Ehhez pedig az egyik alaptulajdonságunkat kellene komolyan vennünk: az elengedés képességét.
Az alábbi reklám csupán ízelítő egy korábbi kurzus tematikájából:
Aki hozzám hasonlóan mer szűrők és álarcok nélkül, pőre önmagára tekinteni, az némi szellemi és lelki hullámzás után belátja majd, hogy az életünk sokkalta egyszerűbb és boldogabb lenne, ha időről-időre számot vetnénk azzal, hogy kit/mit és miért kellene végre elengednünk, s utána valóban meg is tennénk ezt a lépést.
Legalább ennyire fontosnak tartom az önmagunknak való megbocsátást és azt a belső munkát, amit mindenkinek önmagán kell elvégeznie. Égető kérdések: Miért szenvedünk? Miért vagyunk sebezhetők? Miért függünk másoktól? Miért haragszunk önmagunkra vagy másokra? Miért nem tudunk megbocsátani? Miért nem tudunk túllépni a múlton? Miért nem tudunk eloldódni a múlt egy darabjától? Mit tehetünk azért, hogy végre felszámoljuk az idejétmúlt kötődéseinket?
Azt sem árt letisztázni, hogy mi az elengedés és a megbocsátás, mik a belső motivációink, mennyire mélyre tudunk hatolni e téren, s ha megakadunk, akkor hogyan tudunk magunkon dolgozni.
A szeptemberi önismereti és személyiségfejlesztő kurzusomon sorra veszem ezeket a területeket, megtárgyaljuk, milyen előnyökkel és buktatókkal jár a múlt feldolgozása, hogyan működik maga a megbocsátás és az elengedés, mi engedni és mi hátráltatja önmagunk felszabadítását, s legfőképpen mire támaszkodjunk akkor, amikor úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk az őszinte és szeretetteljes megbocsátásra és elengedésre.
Embert próbáló és nemes belső munka vár ránk, melynek ajándéka egy minden eddiginél szabadabb, örömtelibb és békésebb személyiség.